Back to reality, opp there goes gravity! (Eminem)

Waikikire megérkeztünk kb 11 fele, miután vagy két órát bolyongtunk a Diamond Head kráter körül, hogy a parti úton kerülhessük meg a kúpot, amiből persze tudtuk, hogy nem fogunk látni semmit, és így is lett :) Aztán Waikikin keringtünk kicsit, mert az esti csövezés helyszínével szemben két ellentétes feltételt támasztottunk: 1. ne legyen kihalt helyen, mert kifiléznek, és elviszik az összes cuccunkat. 2. ne legyen feltűnő helyen, mert akkor mindenki bebámul, meg elvisznek a jagellók Guantanamóra. Így amint megláttuk a csatorna partján a sétányt, ahol sok kocsi parkolt, meg közlekedett, viszont csak kevés gyalogos, tudtuk hogy az a mi helyünk a csövezésre. Amíg Norbi elment budit találni (fél óra), három járművet is leszirénáztak a zsaruk nem messze tőlünk. Mindenesetre mi elaludtunk a kocsiban, és aludtunk kb 2-3 órát.

Fél 5 felé felkeltünk, hogy hazakísérjük Emesét. Miután ez is megvolt, bementünk a reptérre, hogy megkezdjük az alig 25 órás utunkat Losz Ánheleszen és Londonon keresztül. A Honolulu reptér is nagynon szép, nincsenek ablakai, mert az minek, viszont japánkert van:


Waikiki a reptérről:


Négy sziget: az előtérben Moloka'i, jobbra fent Lana'i, balra középen Mau'i, és a szárny alatt a két vulkán Hawai'i szigetén: balra a Mauna Kea (itt voltunk a hóviharban), jobbra a Mauna Loa:


Jó utunk volt L.A.-be, amikor megérkeztünk, akkor kb. ősz volt, 11 fok, ami nagyon jól jött a nyárból télbe való átmenetünk megkönnyítésére.

Majd a LAX-LHR 10,5 órás járatot is majdhogynem végig alvással töltöttük, és máris ott termettünk a Heathrow 5-ös terminálján, ami kb. akkora, mint Pécs :) Kb. 6 zsilipen keresztül tudtunk kimenni cigizni, külön kísérővel. Még így is rázta a fejét a csóva, hogy hááát, a határon vagytok, már csak 3 óra van indulásig, nem biztos, hogy visszaértek 1 órával indulás előtt. Ha nem értek vissza, ugrott a jegyetek... Na de visszaértünk.

Londonban a Pokol seregei gyülekeznek:


Aztán Sztálinvároshoz közeledve láttuk, hogy a tejködben a szárny végén levő stroboszkóp csapadékot világít meg. Azt hittük eső, de kellemes meglepetésként hó volt, és később megjelent a hófödte táj is. Nagy mázlink van, hogy nem a szokásos KGST-télbe érkeztünk meg, ahol még normális hóra sincs pénz...

A tekis boogie-board egészségben megérkezett a fagyba:




Na, hát részemről ennyi. Holnap még felrakok a picasa-ra egy tonna fotót, néhány szavas magyarázattal, érdemes lesz visszanézni - mert természetesen sokkal több fotó készült, mint amit ide felraktunk.

Köszönöm a megtisztelő figyelmet, remélem mindenki számára kiderült, hogy Hawai'i jobb hely, mint Costa Rica, mivel ez utóbbi nyilvánvalóan nem is létezik, különben arról is lenne bejegyzés...
Ha legközelebb utazásra adjuk a fejünket, akkor is számíthattok hasonló blogra, de ha erre nincs igény, most jelezzétek, mert akkor még időben leszarhatom a véleményeteket! :)

Alooohaaa!

Ucsó nap

Itt ülünk Paradise Cityben, az óriásfaluban, és várjuk a gépünket London felé, úgyhogy van időm leírni az utolsó napot (talán életünkben) Hawai'i-on.

Lost
A méregerős surf nazi-k és igen kevés alvás után viszongylag könnyen keltünk, én egy gyors óra alatt újracsomagoltam a cuccokat, és elindultunk nyugatra a North Shore-on Mokule‘ia Beach felé, mert ott forgatták a Lost első sorozatának tengerparti jeleneteit.
Hale'iwa épp útbaesett, úgyhogy vásárolgattunk még kicsit a "piac"-on, majd ettünk egy nagyon fini quesadillas-t (ha így írják) az egyik nyitott helyen. Norbi most evett életében először, és nagyon elégedett volt vele. A kajához ittunk egy Corona-t, és néztük közben a felhőbe burkolózó hegyeket. Na ez már kezdett emlékeztetni a nyugis hávájra...


Meglepően gyorsan megtaláltuk az ösvényt (utólag azért kiderült, hogy nem pontosan azt a helyet :), ahol ki lehetett jutni a partra, kikerülve az erdőket, legelőket, és lovaspóló pályákat:


A hely csodálatos. North Shore többi része is nagyon szép, csak itt megvan az a plusz, amire mindég es vágytam, amikor a hawai'i-i :) utat terveztük: az eső után összesen két ember volt egy kb. fél kilométeres partszakaszon: Norbi és én...

A part balra:


A part jobbra:


Most már értem, mit érezhettek a Lost szereplői, amikor itt voltak!


Gyorsan ki is kellett pihennem a traumát:


A szél mondjuk nagyon erősen fújt, és kb 10 percenként esett az eső is vízszintesen, úgy kb. 1. percig. Azért valahogy kibírtuk, ahogy az újdonsült kedvenc mondásom tartja: No rain - no rainbows! :)


A kocsihoz sétálás közben találkoztunk egy katonával, aki élt Guam-on egy ideig, és a felesége is odavalósi, de most már itt élnek. Mondott még érdekeseket, amikkel nem untatlak titeket.

Waimea Bay
Elindultunk visszafelé, és útbaejtettük Waimea Bay-t is, ami mellett már vagy 20-szor elmentünk (2 éve, meg idén is), csak mindég narancsszínű túrista-riadó volt, ezért sose mentünk le. Mint kiderült, rosszul tettük. Az öböl nagyon szép, hirtelen mélyülő, úgyhogy jól lehet hülyülni a kis vízben a hullámokkal, meg ott van egy kb. 8 méteres szikla, ahonnan lehet ugrálni... Ráadásul itt tartják évente az Eddie Aikau meghívásos versenyt, ami a világ leghíresebb nagyhullámos versenye (7 méteresnél kisebb hullámok esetén meg se tartják), így innen van az a video is, amit még indulás előtt töltöttem fel.
A tábla szövege: "Hazárdos kondíciók :) Ne menjen túl ezen a ponton!"


Nyilván nem is mentünk...


Norbi ugrani készül, alatta szörnyű félelmetes hullámok tornyosulnak:


Huszonéves koromban ugrottam utoljára, úgyhogy egy kicsit paráztam ;)


Akar még többet látni? Lenyűgöző képeket? Hajmeresztő videókat? Látogasson el a képtárba, holnap! :)

Addig maradtunk ott, amíg a nap elkezdett lemenni, aztán elindultunk a sziget északkeleti részére, friss rákot enni. Egy ilyen helyet úgy kell elképzelni, hogy nagy, halastóhoz hasonló tavak vannak az út mentén, csak nem halak vannak bennük, hanem rákok. Nagy propellerekkel dúsítják oxigénnel a vizet, és nagy utánfutókat állítanak az út szélére, hogy lehessen enni a finom friss rákokat:

Ha valaki Lost-ot szokott nézni, annak itt van egy érdekes link a kocsiról ("a kocsi jó helyen van!")

Norbi életében először eszik garnélát, elég furcsa hatással van rá:


A nagy zabálás után visszamentünk Louise-hoz a cuccainkért, majd elindultunk Waikikibe végig a sziget keleti parján, a leghosszabb úton, hogy a lehető legtöbb idő menjen el vele, mert volt még hátra 12 óránk indulásig, szállásunk viszont meg nem.

Egy nap Big Island-en

Reggel kicsekkoltunk szeretett Hilo-i hotelünkből, otthagytuk a bőröndöket, és nekivágtunk a Big Island-nek. Az első cél a Waipio Valley.
Már reggel feltűnt, hogy valami ma más. Nem esik! Éppen elhagytuk Hilót, és még a nap is kisütött. Tegnap után ez szokatlan érzés volt :)
Ahogy haladtunk észak felé, átmentünk egy eléggé dzsungeles scenic route-on, valami ilyesmiket láttunk:



Ahogy haladtunk északra, egyre melegebb lett, így idejét láttuk, hogy leszedjük a Jeep-ről a tetőt. Nem ment egyszerűen, de azért csak deliveráltunk a végére.

Hát, ezt az érzést elég nehéz leírni. Tető nélkül száguldunk az úton, vakít a nap, jobbra az óceán, balra hegyek, bömböl a Paradise City, mi pedig felállunk, és ordítunk. Hát, nem mondom, hogy szar dolgunk van :)
Miután megérkezdünk a Waipio Valley-hez, valami ilyesmit láttunk fentről:

Lent állítólag van vízesés, meg mindenféle szép dolog, de csak összkerekes kocsival lehet lemenni, mert elég durva terep. Még szerencse, hogy nekünk az van, gondoltuk. De volt ott egy tourist info-s csávó. Kérdezte, hogy értünk-e a négykerékmeghajtáshoz, mondtuk, hogy persze. Aztán pár kérdéssel meggyőzött, hogy nem biztos, hogy ez így van. Meg mutogatott egy tökugyanolyan Jeep-et, mint a miénk, hogy ezt pár órája baszták szét, most várják a trailer-t. Nemsoká meg is jött... Arról is felvilágosított, hogy a legtőbb autóbérlő cégnél a szerződés apró betűs részében benne van, hogy nem lehet off-road-ra menni, hiába a biztosítás meg minden. Ha ottmaradunk, csak trailerrel elvontatni 1000$, és akkor a javíttatásról még nem beszéltünk. Megnéztük, a mi szerződésünkben is ez volt. Csak tudnám akkor minek árulnak ilyen gépeket (jó, tudom, divatból). Egy a lényeg, a csávó beparáztatott, és nem mentünk le, nem kockáztattunk többezer dollárt... Amúgy gyalog is le lehetne menni, de arra meg nem volt több óránk, ugyanis:
A tegnapi egész-napos esőzés után eldöntöttünk, hogy igenis átmegyünk a sziget másik felére, mert már hiányzik az az érzés, hogy hú de kibaszott meleg van... Unalmas volt már ez a 21-23 fok :)
Úgyhogy mentünk tovább keletre. Elég érdekes volt, hogy a szinte őserdős növényzetből néhány mérföld alatt mediterrán jellegű kopár vidék lett. Átmentünk néhány hegyen, és már ott is voltunk Hapuna Beach fehér homokos partjainál.

Valamiért nem nagyon csináltunk fényképeket, csak ezt találtam. Ettől azért szebb volt :)
Strandoltunk pár órát, snorkerezni is próbáltunk, de aztán beszólt a mikrofonba a jégpálya gondoka, hogy itt nincsenek halak, úgyhogy inkább hagytuk. Felavattuk Miki boogie board-ját, elég vicces.
Visszafele kitaláltam, hogy én is akarom a Jeep-et vezetni, amiből végül az lett, hogy egészen Hilóig én vezettem. Miki megállapította, hogy a leggyakoribb kezdő vezetői hibába én nem esek bele, konkrétan, hogy nem félek... Azt hiszem ez inkább kritikának fogható fel :) Legalábbis egy-két kanyarba nem 40 mérfölddel kellett volna belemenni, hegyről levele, esőben :) Kissé driftelt néha a járgány, de azért túléltük :)

Hilóban még egy gyors kaja, felvettük a bőröndöket a hotelnél, és 17.55-kor el is indultunk a reptérre, a 18.30-as Maui járathoz :)
Kissé sietősre sikerült a kocsi leadás, becheck, stb., de azért elértük a gépet. Pedig Márk bőröndjét még a terrorelhárítás is kipécézte magának. Csak nem kellett volna azt a sok plutóniumot becsempészni. :)
Amikor megláttuk a gépet, nem voltam biztos benne, hogy ez egy darabban fog leszállni, de végül sikerrel vette az akadályt.

Ezek a szigetközi repterek egyébként új dimenziókat nyitottak nálam a gagyi repterek tekintetében, de erről lehet majd talán egyszer egy külön post-ban.
Felvettük az újabb kocsit, majd elindultunk a Hyatt-be, hogy vacsorázzunk a már említett magyar főmuftival, de túl későn értünk oda, úgyhogy áttettük holnapra. Mindenesetre ennyire luxus helyen, mint ez a Hyatt, én még szerintem nem voltam... Ha holnap megint megyünk, valószínűleg fényképezünk is párat...
Na most alvás van. Pá.

Super Sick!

Ma (hétfő) reggel felkelés után elmentünk kaját venni, majd irány a Kilauea - a kisebbik vulkán, hogy nézzünk lávát. Na kiderült, hogy másmerre kéne menni, meg bonyolult, meg mit tudom én. Ömlött az eső egész nap egyébként. Úgyhogy nekimentünk a nagynak (Mauna Kea). Ez 4200m magas (ha a pajzs legmélyebb pontját nézzük a tengerfenéken, akkor meg vagy 10.000m), félúton le kell táborozni, mert nagyon ritka a levegő. A táborban már jobb idő volt, napsütés.
Itt még barátságos a vulkán:


Kaja után nekiindultunk a már burkolat nélküli úton 4x4-be állítva a dzsippet. Nagyon nagy élmény vezetni egy ilyet egy vulkánon felfelé. Van róla videó is, hogy mekkora :)
Amikor kezdtük elérni a tetőt, akkor vettük észre, hogy nem csak 5-10 méteres kis foltokban van hó, hanem mindenhol, olyannyira, hogy síelőket és snowboardosokat is láttunk! :)



Mire felértünk a tetőre, kezdődött a hóvihar (!) de szerencsére nálunk volt a fürdőgatya, a boogie board és a búvárfelszerelés, úgyhogy nem eshetett bajunk. A csávó, aki fotózta, nagy télikabátban volt. A marha!



Amikor visszaszáltunk, tovább erősödött a vihar, és a ranger csak annyit mondott: "You should get outta here!", azaz, hogy jobb lenne ha eltűnnénk a környékről. Tényleg elég cudar lett az idő, és mire leértünk, már le is zárták az egész hegyet.


De még előtte a tető közelében felvettünk egy elég kétségbeesett stopost, Matt-et...


...akiről kiderült, hogy ő is ranger itt, csak szabadnapján épp itt sielt (telemark), de a felhőkben levő feszültség miatt már kezdte megrázni a siléce (!!!) úgyhogy inkább otthagyta a tetőn, és elindult lefelé hamar, hamar. Valószínűleg amúgy pont őt fotóztuk le felfelé. Mondta ő is, hogy ennyire elmebeteg (super sick, ahogy Matt mondta) nem szokott lenni az időjárás, mondhatni derült égből a villámcsapás :)

Utána ismét nekiindultunk, hogy lássunk lávafolyást, megint átutaztunk az erdőkön, folyamatos esőben, és elértünk végül egy elég holdbéli tájra...



...remélve, hogy láthatunk lávafolyást, mert ugye ez a legfontosabb. Azonban lávafolyás egy szem se volt sehol, csak a messzeségben. Ahogy a kilátó felé sétáltunk, hallom ám, hogy dürrög valami. Kérdeztem is a többieket, csak nem egy fácán? De iziben feltekinték a égre, és mit látok? Na mit? Hát vulkánkitörést!!!


Na, EZ aztán a super sick, gondolám magamban! Valami kis kürtő nyílt a tengerparton, aztán imhol forralta el az óceánt! Hatalmas hullámok robbantak szét az oldalán, az meg csak ontotta a folyékony követ. Elképesztő látvány, én mondom! Megint jól elbánt velünk az élet, de nem ám ..., .... ...! :)))
Amúgy a hegyet a környéken Punának hívják az ősmagyar lakosok, erről van sok bizonyíték Picasa-n.
Sok kép lesz fent még Picasan. Egyelőre nem tudom mikor, mert már megirtam vagy 8 postot, de internet, az nincs. Ki is megyek valahova keresni, pedig már negyed 12 van!
Na álmos vagyok, Páááá!

Big Island - első nap

A repülő egy kis sugárhajtású volt, nagyon aranyos.


És most először teljesült egyszere az hogy a légikísérő csinos is legyen, és 50 év alatti egyidőben:KÉPTeljesen rákattant Norbira, mindenkit csak úgy tessék-lássék módra átfutott, de Norbinál mindig egy csomó időt el kellett töltenie, hogy minden rendben van-e... :)


Este meg megérkeztünk a Big Island-re, és béreltünk egy igazi jeep-et! :) Az volt a terv, hogy még a sötétben megyünk lávafolyást keresni, de aztán azt mondták, hogy lámpa nélkül életveszélyes, úgyhogy lemondtunk róla. Megszálltunk egy kellemes kis helyen, ahol azt hiszik hogy csak ketten vagyunk, ami egyrészt olcsó, másrészt nagyon vicces kommandózni. A ház a reptér mellett van, egy kis öböl mellett, de nem zavarnak a gépek. Itt megtapasztaltuk, hogy mennyire tud esni itt az eső: nagyon. Lassan elindulunk a Mauna Kea-ra, ami vagy 4200m magas vulkán. Most is borús az idő. Remélem kiderül az idő, mert a jeep cabrio :D

Utazás Big Island-re

Tegnap délután felszálltunk a kis gépre, és elindultunk Big Island felé. Ott a kis helyi terminál várójában meghallottam hogy valaki magyarul beszél. Meg is kérdeztem azonnal, hogy honnan jöttek. Az egyik csávó Kaliforniai, a másik Chicago-i. Kerestük a közös pontokat, mire a Chicago-i, Kiss János azt mondta Márknak:- Ismered a Burger Kinget? Na, biztos ettél már Pesten Burger Kingben?- Igen, persze.- Na, azok mind az enyéim. :)
Kiderült hogy a faszi a Hyatt (nem a magyar Hyatt, hanem az egész szállodalánc) főszakácsa, igazgatóhelyettes. Adott nekünk névjegykártyát ügyesen, és a legkünkre kötötte, hogy "ugorjunk be hozzá Mauira a Hyatt-be, csak mondjuk a nevét, mindenki tudni fogja, hogy ki ő", meghív egy vacsorára. Hmmm. Nem gondoltam, hogy ez a mondat egy amerikai játékfilmen kívül bárhol elhangozhat... Az élet elbánt velünk ismét!!!! :) Na majd meglátjuk, szerdán megyünk Mauira.

Pro Bowl 2009

Másnap reggel fürdés helyett a kocsival szaroztunk (ld. Norbi írását), majd elmentünk a Pro Bowl-ra. Ez gyakorlatilag az All Star gála amerikai fociban, és eddig minden évben Honoluluban tartották (jövőre megszakad ez a sorozat, úgyhogy épp jókor jöttünk). Sok híres játékos, sok trükkös játék, meg cheerleaderek, az összes NFL csapatból egy-egy. Tüzijáték, Enrique Iglesias (????), hula-hula táncosok, polinéz dobos fáklyaforgatós mindenfélés féledeji show. Szóval kitettek magukért. Mellettónk ült John, a tengerészgyalogos, aki a haverjaival annyira el volt ázva, hogy fogalma sem volt hogy mi történik, de a beszélgetés alapján nem is nagyon ismerhette a szabályokat :) Van róla videó is, amin úgy beszél, mint Randy a South Park-ból, amikor küldetésének érzi, hogy a fia baseball meccsein megkűzdjön az ellenséges apukával. Lényeg a lényeg, az NFC nyert, WOOHOO!!!! Minden kétséget kizárólag azért, mert ott volt Lance Briggs (ahogy dzé megírta :) csikágói LB, és levédekezte az AFC-t egymaga! :)Még több fotó van fönt a picasa-n, meg még sokkal több a gépemen, aki kiváncsi, hamar megöregszik!

Pipeline, North Shore

A North Shore a világ gyakorlatilag leghíresebb szörf régiója, kb 20 kilóméteren van kb. 20 olyan szörf hely, ahol nagy (5m-nél nagyobb) hullámokat lehet meglovagolni (ez nagyon nagy sűrűséget jelent), és ezek közül jónéhány világhírű: Waimea bay (Eddie Aikaiu emlékverseny), Pipeline (Pipeline masters, ASP world tour), Sunset Beach, stb. Ezen kívül az Oceanic 815-ös repülő itt zuhant le a Lost c. sorozatban (mármint itt forgatták :) - ennek lokációját majd belőjük pontosabban, ha ideértünk. Nagy szerencsénkre épp voltak méretes hullámok, a látvány és a hang leírhatatlan, nem is írok semmit le:

A képek sajnos nem adják át, hogy mekkorák ezek a hullámok (a videón vannak rajta szörfösök is, akkor látszik), meg hogy milyen iszonyú robajjal csapódnak a sziklákhoz (talán a videón átjön ez is)Az emberek százszámra ülnek kint az egyszintes házikók előtt, amik sorakoznak végig a part mentén. Amikor valaki sikeresen menekül meg egy barrel-ből (barrel: cső - amikor a hullám teteje átborul a szörfösön) akkor nagy üdvrivalgás tör ki. És mindig hallható az aggodalom is a tömegből egy-egy súlyosabb wipeout után. Most olvastam egy cikket arról, hogy a Pipeline követeli a legtöbb emberéletet és a legtöbb sérülést, úgyhogy van is miért aggódni. Szóval a hangulat teljesen egyedi; ez is hozzájárul ahhoz, hogy az itt tartott versenyek vonzzák a legnagyobb figyelmet évente.

Ismét egy álom vált valóra! - I'm stoked! :)

Magnum, P.I

Visszasétáltam mezitláb kerülgetve a limuzinokat, összepakolás, aztán elindultunk autót keresni. Sikerült is találni, közben végigsétáltuk Waikikin - majd erről is teszek fel képeket. A kocsival aztán elindultunk Magnum és Higgins háza felé (első kép) a keleti partra, Waimanalo bay-re: